Csak kóválygok az emberek között,olyan helyeken amiket ismerek,és mégis idegenek számomra..Voltam valaki.Tudtam ki vagyok.
De mikor összetörik az ember szívét,azzal együtt a lelke is darabokra hullik.Időbe telik,mire újra felépíti magát.És eközben is élni kell.Olyan emberekkel,és érzésekkel,amik nem fedik fel a gyengeségünket.
És a legrosszabb, hogy sok esetben ilyenkor nincs mibe kapaszkodnunk. Nincs olyan,aki emlékeztetne arra, hogy valami gyógyul bennem.Hogy nem sokára az idegen helyek újra az emlékeimbe élnek majd,és az álarc is felesleges lesz,amit hordok.
A lelkem félkészen lassan elveszik bennem,az álarc pedig a lényemmé válik idővel.
És ha bárki,aki fontos volt nekem,azt a kérdést szegezi rám, hogy "Mi lett a régi éneddel?"
Csak elmosolyodom.És mindenféle érzelem nélkül oda súgom neki. "Hagytad meghalni.."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése