15.

- Hozhatnál egy csésze meleg kávét,miközben megvitatjuk,mennyit változtunk az évek során.
- Mintha a kávé vissza hozná a fiatalságunkat,igaz?
- Nem éppen. Inkább mintha elfedtetné az öregségünket.
A fiatalabb lány feltápászkodott a bézs árnyalatú virág mintás fotelből,és két bögre gőzölgő kávét cipelt be,majd a régi fa asztalkára helyezte őket.Szinte füstölt a barna ital,bár ez senkit sem hatott meg. Feltételezem,kicsit azért rettegtek,hogy elpárolog a frissítőjük.
- Jársz-e még templomba,kedveském?- szórakozzott hölgyként ismerték Lorettát,mindenki egy szeretni való,jóhiszemű asszonynak tartotta. Majdnem gy idős volt Sara kisasszonnyal,mégis esetenként fiatalabbként kezelte; kitudja miért.
- Néhányszor elmentem. Nincs sok időm ilyesmikre,a férjem és a gyerekek lefoglalják minden időmet. - meredt a kávéjára Sara.
Lassan,és bizonytalanul emelte el a csészét az asztalról. Belekortyolt,s arcán felcsillant Loretta asszony iménti szavainak hatása. Üdeség tükröződött gondterhelt arcán,ráncai pedig kisimultak.
- Édes kis gyermekek. - emelte fel gyengécske karját Loretta,majd ujjai közé fogta a gyermeket,és a szülőket ábrázoló fotót. Imádnivaló gyerekei voltak Sara kisasszonynak,s a férjének sem adathatott volna meg jobb sora. Gondos nő volt,mindent kimosott,megfőzött, mindenre gondviselt,amit akkoriban elvártak a nőktől.
- Mi is ilyenek voltunk. - mosolygott szelíden Sara.
A két hölgy kinézett az utcára nyíló ablakon. Autók sorjában gurultak el a kis kert előtt.A virágok álomszépen kihajtottak,akár egy mesekönyvben. Szívük megtelt boldogsággal,és hálával. Igen, még mindig itt vannak egymásnak. És mindig is itt lesznek.